A hegytető felett lebegő nap őszi fénye leömlik a lejtők erdeinek lombkoronái közé. Átvilágítva a lombokon, a párás faleveleken ezüst csillanással pattanva szét, míves csipkévé változtatja a szilfák, kőrisek, fenyők csúcsait.

Ez a kép ragadta meg figyelmem, miközben lakóhelyem, Vestnes felől autóztam a nagyváros, Ålesund felé. Megfordult fejemben a gondolat, ha a lányaim itt lennének, észrevennék-e ők is? Vajon ugyanolyan ihletettséggel csodálnák a természet alkotóerejét, mint én?

Felsejlene-e lelkükben az ősi érzés, hogy a Föld az ő teremtőjük?

Mennyire temettük el magunkban ezt az örökséget?

A génjeink emlékezete hány évezreden át képes megőrizni a „vadságunkat” ?

Az út, amin haladok egy darabig a régi postaút /Trondhjemske postvei/ mellett halad. Az 1750-es években építették kézi szerszámokkal, emberek és lovak erejével, hegynek fel, völgynek le, fjordokon és folyókon át. Több, mint 630 km, a legnehezebb szakaszán 800 méter magas hegyen halad keresztül. Gépek hiányában sok ember baltákkal, több emberes fűrészekkel vágták ki, aprították a fákat. Csákányokkal, ásókkal, lovakkal szedték ki a hatalmas gyökereket. Kőtörő kalapácsokkal, csákányokkal törték a sziklákat, köveket. Lovak húzták, vonták a rönköket, szekereket. Embert és állatot egyaránt próbára tett az építkezés. Lehetett 10 év, vagy több, mire elkészült a teljes út.

Építették legjobb tudásuk szerint és hitték, hogy amit létrehoznak az jó, hiszen az élet könnyebb lett általa. Hitték, jó örökség lesz a gyermekeik számára. Mindeközben az építés mesterségét, a tudást átadták az utánuk következőknek és nem hagytak maguk után „szemetet”.

Négy évvel ezelőtt építették át az aszfaltozott út ezen szakaszát. Kibővítették és előkészítették egy becsatlakozó út számára. Hatalmas fűrésztraktorok irtották a fákat, mintha pálcikák lennének. A sziklákat ókori technikára alapozva, modern anyagokkal hasították darabonként, markolók emelték a kőzúzó gépek szájába. Ámulatba ejtő gépek, emberi erőre alig volt szükség. Ma már így építik az utakat, precíz pontossággal. A hegyeket átfúrják vagy elbontják, a vízszint különbségeket kiegyenlítik, hogy rövidebb, gyorsabb, biztonságosabb utakat hozhassanak létre. A hidakról nem is beszélve.

És hisznek benne, hogy jó örökség lesz a gyermekeink számára.

Egymással párhuzamosan fut a régmúlt öröksége és az akkor még meg sem álmodott jövő.

Közel 300 év telt el a jövőig. Mi élünk a jövőben. Nekünk ez a most. Azon gondolkodom, tényleg jó lesz-e a gyerekeinknek, amiről mi azt gondoljuk, hogy örökül hagyjuk nekik?

A köveket használó ősemberből 2,4 millió év alatt lettünk emberré. Ebből az időszakból az ókori birodalmaktól a mai napig eltelt idő kb. 8024 év. Ebben a 8024 évben alakította át az ember a Földet teljesen. Az ipari forradalom ideje (1769-2024) mindössze 250 év. Tegyük fel, hogy a 8024 év az egy óra hossza. Akkor a 255 év = 1,9 perc. Iszonyat sebességű fejlődés. Csodálatos találmányok az élet minden területén, űrbe repülés. Mindezekkel együtt egyre inkább elszakadás a földtől.

Hányan ismerik a gyerekek közül az erdők fáinak neveit? Hányan tudják milyen szerszámokkal tudnak saját kezűleg kisautót készíteni és milyen anyagból? Mennyi gyereknek van fogalma arról, miből készül a ruhájuk vagy mit kell tenniük, hogy epret vagy répát ehessenek, ha nincs a boltban?

TV, telefon, számítógép, tablet, digitális kütyük, autó, áram – amiktől függenek. Fel sem merül bennük, hogy ezek el is tűnhetnek.

Mosó és mosogatógép, fűtés a padlóban, hűtés a falon. Indukciós főzőlap, mikrohullámú sütő, digitálisan programozható sütő, cappucino kávét főző vagy kapszulás kávéfőző, hajszárító, masszázsfotel stb. stb. stb. Használják, de nem tudják, mitől működik? Ha pedig áramszünet van, nem tudják, mit kezdjenek magukkal?

Hagyunk nekik rengeteg le nem bomló műanyagot vízben, földön, levegőben. Sugárzó anyagokat a föld alá temetve. Gyárak, benzines és dízel autók gázait a levegőben. Elektromos autókat, amik akkumulátoraihoz a lítiumot külszíni bányászattal termelik ki, mellékhatásként megmérgezve a talajvizet és termőtalajt akár száz évre is, elpusztítva a növényzetet és állatokat. Olajfúró tornyokat, melyek a talajvizet mérgezik. Műtrágyát és műhúst.

Sorolhatnám, de mindannyian tisztában vagyunk a helyzettel.

Remélni tudom csak, hogy a mi gyermekeink megállítják ezt a folyamatot, mert felébrednek.

Remélni tudom csak, hogy háromszáz év múlva nem szidni fogják a felmenőiket. Igazság szerint nekünk kellene nem elherdálni a jövőjüket. Egyelőre mi még csak ébredezünk. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot, sokan a kerékpárt választják munkába járáshoz, újrahasznosított anyagból készült ruhát és szatyrot veszünk. Sok kicsi sokra megy, mégis, elég lesz ennyi?

Mit tanítsunk a gyerekeknek, hogy túléljenek minket?

Steigervald Krisztián generációkutató szerint, amióta elkezdődött az ipari forradalom, főleg a digitalizáció, azóta mindegyik generációnak magának kellett rájönnie, hogyan alkalmazkodjon, éljen túl. Eddig mindegyiknek sikerült. Jók az esélyek, hogy a mi gyerekeink is elég okosak hozzá, hogy megoldják a robotok, mesterséges intelligencia, környezetszennyezés, klímaváltozás problémáit. Csak ne legyintsünk, hogy mi, a mostban semmit nem tehetünk azokért a leszármazottainkért, akik háromszáz év múlva élik majd a jelenüket.