Jegyzet a vallási zavargások szélére.

Az elmúlt 10 évben többször szóltak hírek az angliai és franciaországi muszlim közösségek vandalizmusáról, rendzavarásáról. Állításuk szerint ezzel a kirekesztésük ellen tiltakoznak és azért emelik fel a hangjukat, hogy ők is ugyanolyan jogokkal rendelkezzenek, mint az őket befogadó ország állampolgárai.

Két és fél évig éltem és dolgoztam Angliában, Manchesterben. A kollégáim között volt keresztény, muszlim, buddhista és ateista. Érdeklődő típusú ember vagyok, sokszor kérdeztem mind a muszlim, mind a buddhista vallásról a kollégáim és ők szívesen válaszoltak. Mindegyikük békés és elfogadó vallásnak nevezte a magáét. A buddhista egyszerű vallás, egyszerű szabályokkal, az egyén döntéseinek felelősségére alapozva. A muszlim kollégám sok-sok szabályról beszélt, ami meghatározta az élete minden aspektusát, a családi élettől kezdve a tágabb környezetében és a társadalom egészében betöltött helyét. A munkahelyen kívül azonban nem vett részt az összejöveteleinken és a magánéletben kizárólag a muszlim közösségbe tartozó emberekkel érintkezett. Megpróbálni beszélgetni vele arról, akár csak elméletben is, valóban létezik-e Isten vagy a vallásának hiányosságaira rámutatni dühöt ébresztett benne. A buddhista, keresztény és ateista kollégáimmal lehetett ezekről a kérdésekről beszélgetni sértődés nélkül, hiszen nem az volt a célunk, hogy sértegessük egymást, hanem a látószög bővítés. Arra a megállapításra jutottam, hogy a kollégámhoz hasonló muszlim emberek önmagukat rekesztik ki a választott országuk társadalmából, hiszen annak ellenére, hogy mind a vallásukat, mind önmagukat elfogadónak és békésnek nevezik nem akarják sem a keresztényeket, sem a törvényeiket elfogadni. Pedig nem csak ők, de én is és a többi külföldi származású kollégám is ugyanolyan jogokat kaptunk, mint az angolok, legyen szó munkáról vagy magánéletről.

De nem kímélik a hozzátartozóikat sem. A gyermekeikre „kényszerítik” a vallásukat, életmódjukat akkor is, ha azok már nem az őshazában születtek és az ő érdekük egyértelműen a beilleszkedés lenne. Ha valamelyikük nem akarja követni a hagyományokat, kitagadják. (tisztelet a kivételeknek) A vallás nagyon erősen összefogja őket, identitást, biztonságot, erőt nyújt, ugyanakkor korlátozza az egyén döntési szabadságát és sokszor a gondolkodását is. Az elvakultabb, hataloméhes vallási vezetők nem akarják közelíteni a két értékrendet, ezért egyre nő a belső feszültség és gyűlölet a generációkban és elég egy apróság a zavargások kialakulásához.

Akkoriban felelevenedett bennem egy régi emlék az édesapám távoli rokonaival kapcsolatban, ami a kirekesztettség érzéséhez kötődik.

Az apai nagypapámat az egyik távolabbi rokon család nevelte fel, akik nagyon vallásosak voltak, megyéspüspökkel az élükön. Még az édesapám (az ő keresztapja volt a püspök) is többször volt vasárnaponként ministráns Balmazújvároson, amíg a szüleivel és testvéreivel el nem költöztek Debrecenbe. Az ő szülei számára már nem volt fontos annyira a vallás követése, így a két család is eltávolodott egymástól.

Én az alapvető emberi erkölcsi normákat a gyermekkori esti mesékből és a szüleimtől tanultam meg. Kilenc éves koromban ismerkedtem meg a Bibliával, egy csodálatosan illusztrált, kék-arany borítójú képregény-könyv formájában. A 10 parancsolat akkorra már teljesen természetes volt számomra. Hittem a kedvesség, a szeretet erejében. Hittem, hogy a jó emberek jutalmat, a rosszak büntetést kapnak. És mivel a környezetem is megerősített benne, hittem, jó ember vagyok.

Majd egy nap, ha jól emlékszem 14 éves voltam, meghívót kaptunk a püspök úr 60. születésnapi ebédjére. Az összes közeli és távoli rokon hivatalos volt, hogy megismerkedjenek egymással, ha eddig még nem volt alkalmuk. Az ebédet imádság, születésnapi köszöntők és zsoltár éneklés előzte meg. Ezeket nem ismervén, én és a szüleim nem énekeltünk. Rajtunk kívül még egy hasonló család volt. Az ebéd utáni kvaterkázás közepette a püspök úr megkérdezte tőlem, meg vagyok-e keresztelve? Nemmel válaszoltam. Az baj, mert akkor nem léphetek be a mennyországba, jött a válasz. De ő szívesen, bármikor megkeresztel engem. Ez mellbe vágott. Megkérdőjelezte, hogy jó ember vagyok-e? És kirekesztettnek éreztem magam.

(Nem emlékeztem, hogy Jézus azt mondta volna, hiába vagy jó ember, nem kerülsz a mennybe csak, ha a katolikus egyház által vagy megkeresztelve. Akkor a többi vallás híveinek is mind pokolra kellene kerülnie, de legalábbis a Kapu előtt ténferegnie a világ végezetéig. Ez pedig a föld lakosságának majdnem 70%-a. Micsoda tumultus. Még szerencse, hogy az a több milliárd ember nem tud erről.

És mi történik azokkal, akik felszentelve Jézus nevében ölnek? Mikor mondta azt Jézus, vedd nevem a szádra és ölj? Mégis hol csúszott el az az egyszerű üzenet, hogy bocsáss meg és próbálj szeretni, akkor Tiéd lesz a mennyek országa?)

Egy hónappal később ismét levelet kaptunk. Ebédmeghívást és kettő darab A4-es lapot, amelyen zsoltárok szövegei voltak és egy üzenet, ha elfogadjuk a meghívást, meg kell tanulnunk a énekeket és velük együtt énekelni. Kirekesztés. Vagy olyanok lesztek, mint mi, vagy ne gyertek. Semmi kedvünk nem volt a képmutatáshoz. Nem mentünk.

Immár 12 éve élek Norvégiában. A menekültek folyamatosan érkeznek az országba. Gazdasági kényszer vagy háború miatt indulnak útnak. Minden náció és vallás képviselteti magát és egyelőre megférnek egymással. Bár Oslo-ban, a fővárosban már kialakult a muszlim városrész, ahová ne menjen „nem közülük való”. Itt is önmaguk kirekesztése.

Az igazság az, hogy nem szeretem az intézményesített vallás hatalmát. Nem is áll szándékomban egyik vallás jelét sem a homlokomra írni. A vallás segítő részét szeretem, amihez nemes szív és lélek szükséges. Nemes szívet és lelket viszont a valláson kívül is sokat lehet találni.