– Milyen kihívásokkal kell szembenézniük jelenleg a magyar társadalmi vállalkozásoknak? Milyen módon támogatja a magyar állam Önöket?

– Legnagyobb kihívás a tőkehiány. És nem támogatja a kormány a vállalkozásainkat.

A tőkehiányról annyit, hogy mi saját erőből hoztunk létre mindent. 2012-ben az én családom mindenét ebbe az étterembe tette bele. Akkor másfél évig „haldokoltunk”. A munkatársaink egy része csak négy órát, másik része öt-hat órát dolgozhat egy nap, ez törvényben van előírva. Ezért tizenegy órától délután fél háromig vagyunk nyitva. Ez alatt az idő alatt kell megtermelnünk a fennmaradásunkhoz szükséges pénzt. Nálunk nincs esti iszogatás, ami hozhatná a nyereséget. Az államtól csak a bérköltség támogatást kapjuk, ami minden vállalkozásnak jár. Bérleti díjat ugyanannyit fizetünk, mint egy normál vállalkozás, pedig azoknak is nehéz kitermelniük azt az összeget. Nekünk szerencsénk van a Székesfehérvári polgármesterrel. Amikor őt megkerestem, hogy szeretnénk az egyik iskolát ellátni ebéddel, megértette, mennyire fontos ez a fennmaradásunk érdekében és beleegyezett. Ezen kívül a segítségével elkezdtünk rendezvényekre is ételt szállítani. De a legtöbb polgármester nem ilyen.

„Van egy törvény, ami szerint a közbeszerzéseknél, ha egy cégnek 75%-nál több fogyatékos alkalmazottja van, akkor az védett munkahelynek számít és előnyben kell részesíteni azt a vállalkozást. Általában nem alkalmazzák ezt a törvényt.”

– Van információjuk, esetleg tapasztalatuk arról, milyen a társadalmi vállalkozások elfogadottsága a nyugat európai országokban?

– Egészen más. A kolléganőm Erasmus programon keresztül jutott el Franciaországba, tanulmányútra. Olyan intézményeket, illetve civil szervezeteket kerestek meg, ahol hátrányos helyzetű emberek voltak bevonva. Azt viszont láttam, hogy például Franciaországban ez a célcsoport nem csak annyi, mint nálunk. Sokkal szélesebb ott a hátrányos helyzetűek csoportja. Azokat a családokat is beveszik a programba, ahol a szülők dolgoznak, de alacsony a jövedelmük. Az állam nyomon követi a sorsuk, a társadalmi vállalkozások nagyobb nyilvánosságot és adókedvezményeket kapnak. Franciaországon kívül Angliát, Dániát, Szerbiát emelném ki. Nagyon fontos különbség a magyar és nyugat-európai országok között: a nagyvállalatok és a társadalom hozzáállása. Mondok egy példát, ami velünk esett meg. A koalíció egy nemzetközi nagyvállalattal próbált közös munkára együttműködést kialakítani. Terveztek egy nagy megnyitót, ahová felkérést kaptam ételkiszállításra és felszolgálásra. Először azt hittük, hogy mi csináljunk az egészet, majd kiderült, hogy csak az előételeket szállítjuk. Kevéssel később kibújt a szög a zsákból, azért akarnak minket, mert az anyavállalat nyugat európai vezetői jönnek, és ők rendkívül furcsának tartják, hogy nincs társadalmi szerepvállalása a magyarországi részlegnek. Példának elmondták, hogy a fénymásolót az anyacég irodájában Down szindrómások kezelik, az éttermükben megváltozott munkaképességűek dolgoznak, a tízóraira szánt szendvicseket értelmi fogyatékosok csomagolják stb. Megkértek engem, hogy olyan felszolgálókat küldjek, akiken látszik, hogy fogyatékosok. Nagyon megsértődtem és nem fogadtam el a felkérést. Nem vagyunk bohócok, nekünk ez az életünk. Kolléganőmhöz is érkezett ilyen kérés másik cégtől. Nemet mondtunk.

– Számomra kirakat jótékonyságnak tűnik ez a fajta hozzáállás.

– Igen, az. Egyáltalán nem veszik komolyan, nem férünk bele a magyar, nagy cégvezetők lelkiismeretébe. Szóltak nekik fentről, hogy ez kell, megcsinálták, ott a sok „fogyi” egy rakáson, pipa, nincs tovább gond.

– Ismer olyan embert, aki az Ön hatására alapított hasonló vállalkozást?

– Kezdetben sokan fellelkesültek, de hamar alábbhagyott a lendület a problémák láttán. A miskolci Szimbiózis alapítvány vezetője, Jakubinyi László eljött hozzám egy ebédre. Szerintem, amit Laci csinál az maga a csoda. Én ahhoz képest semmi vagyok. Akkor még nem ismertem őket. Nem tudtam, milyen nagy dolog, amikor Laci azt mondja, hogy szeretnénk tőled tanulni, de legalább megnézni, mit hogyan csinálsz?

Ők is nyitottak Miskolcon éttermet, de tönkrement. A magas bérleti díjat nem tudták kigazdálkodni. A miskolci polgármesteri hivatal nem érezte fontosnak annyira az ügyet, hogy engedményt adjon. Így ment tönkre a Kocka Csoki cég is. Volt kávézójuk, és kézműves csokit készítettek autista emberekkel.

– Hogyan törhetnének be a köztudatba ezek a vállalkozások?

– Állami hirdetésekkel, nagy plakátokon. Minden nap az emberek szeme előtt kellene lennünk. Az államnak nyakig benne kellene lennie a tudatosításban.

– Mennyire tudnak odafigyelni a környezettudatosságra?

– Odafigyelünk. Amíg a helyi őstermelők fel nem adták a termesztést, állattartást, helyben szereztük be a nagyon jó minőségű alapanyagokat. Sajnos egy ideje más megoldásra kényszerülünk. Környezetbarát tisztítószereket használunk és szortírozzuk a szemetet. Tagja vagyunk a Felelős Gasztrohős hálózatnak.

– Szeretnék pozitív lezárást adni az interjúnak. Tudna mondani valami biztatót?

– Vannak csodálatosan működő alapítványok, vállalkozások isten háta mögötti falucskákban is, nagyvárosokban is. Azt gondolom, jelenleg nálunk még a társadalmi vállalkozások egy emberhez kötődnek. A vezetőhöz, aki megszállottan dolgozik. A koalíció azért jött létre, hogy összefogja a vállalkozásokat és egy olyan minősítési rendszert hozzon létre, amivel komoly előnyöket tudunk kovácsolni. Csinálni kell és kész. Ezt mondogatták a nagyszüleim. Meg kell mutatnunk, hogy a fogyatékkal élők is képesek szép és jó munkát végezni.

Hermann-né Nagy Veronika a fogyatékossággal élő emberek támogatását szolgáló, példaértékű szakmai és közösségi tevékenysége, valamint a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása érdekében végzett munkája elismeréséül 2024-ben a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült.

Jakubinyi László 2023-ban elnyerte „Az év embere” díjat.

GRATULÁLUNK!