Tegnap a sötétséggel kapcsolatban keresgéltem képeket az interneten. Az egyik képnél felvillant bennem egy emlék sok-sok évvel ezelőttről.

Ez a bizonyos emlék visszavezetett engem a gimnáziumi éveimhez Debrecenben. Második vagy harmadik osztályosok voltunk. Egy nap két fiút az osztályomból megtámadt négy férfi. Nappal és mivel iskola közelében történt, azt sem állíthatjuk, hogy veszélyes környéken mászkáltak, csak hazafelé indultak. Egyikőjüket lefújták gáz spray-vel, a másikat annyira hátba és bordán rúgták, hogy nem kapott levegőt. Kirabolták őket. Az 1990-es években nem volt jellemző a mobiltelefon, de volt márkás cipő, kabát, cd lejátszó, némi készpénz, amit elvihettek a támadók. Nem emlékszem tőlük mit vittek el, de hagytak lelki traumát, orvosi ellátásra szoruló sérüléseket és rendőrségi eljárást. A rendőrségen azért, hogy a későbbiekben elkerülhessék az ilyen helyzetet, megtanították nekik, hogyan tudják felismerni, ha valakik „kinézték” maguknak őket. Ők pedig megosztották velünk, osztálytársaikkal a hallottakat.

Nyolc, kilenc évvel később még mindig Debrecenben, egy szombat éjszaka, szórakozóhelyről tartottunk hazafelé az akkori barátommal. A város egyik nevezetessége a Nagyerdei park, amit akkoriban mindenki került éjszaka. A mellette futó út azon része, amin hazafelé mentünk, úgy nézett ki, hogy bal oldalunkon lakóházak, előttük járda. Ezen haladtunk mi. Két – három kis, kivilágítatlan utca nyílt balra a kétsávos főútból. A kövesút a járda jobb oldalán haladt és azon túl, a fénytelen erdő. Maga a járda sem bővelkedett világításban, de tűrhető volt. Őszi, nem túl hűvös, felhős éjjel volt, páraként szemerkélő esővel, két-három óra hajnalban. Alapjában véve kerülöm az ilyen helyeket, de túl nagy távolság lett volna másik utat választani. Egyből a volt osztálytársam jutott eszembe, ezért végignéztem az utcán, vannak-e mások is? Teljesen üres volt. Autó sem járt. Akkor jó, de azért a fülem radar üzemmódba állítottam.

Aznap elég rossz napom volt. A gimnázium végeztével a legjobb barátnőm budapesti egyetemre ment tanulni, ahol új barátokat szerzett, új élete lett. Jól érezte magát, a telefon beszélgetéseink ritkultak, a kapcsolattartás helye az iWiW, majd a Facebook lett. Évente kétszer találkoztunk egyszer Efott-on, egyszer egy összbaráti találkozón. Az egyetem végeztével összeköltözött a kedvesével és családot terveztek.

Amellett, hogy örültem a boldogságának, úgy éreztem elveszítettem és ez nagyon felzaklatott. A kihalt utcán hazafelé, ezt az érzést próbáltam elmagyarázni a barátomnak és számomra is váratlanul tört ki belőlem a zokogás. Próbáltam visszafojtani, de a könnyeim patakzottak, sírtam és nagyon fájt a veszteség. Amikor elhaladtunk az egyik kis, sötét utca mellett a barátom mondott valamit. Ránéztem és a szemem sarkából a könnyzápor ellenére is megláttam egy sötét, megmozduló árnyékot. Hogyan tudnám leírni az érzést, amikor egy pillanat alatt két emberré szakadsz? Az egyik továbbra is a lelki fájdalmával küzd sírva, miközben a másik a háta mögé figyel, mert veszélyt érez.

A volt osztálytársam szavai jutottak eszembe. Ha némán, hangtalanul követnek és egyre közelebb érnek hozzád két dolgot tehetsz. Hirtelen, teljes erőből futni kezdesz míg más emberek közelébe kerülsz, vagy be tudsz menni egy boltba vagy beülhetsz egy taxiba, akkor visszanézhetsz. A másik lehetőség, hogy mintha meggondoltad volna magad és nem arra akarnád folytatni az utad, megfordulsz és szembenézve velük megpróbálsz visszafelé menni. Ha elhaladnak melletted vaklárma volt, ha megtorpannak, akkor meglepted őket.

Egy kicsit szüntetni tudtam zaklatottságom, hogy látni tudjak valamennyire. Ránéztem a barátomra úgy, hogy kissé hátrafelé is lássak és igen, az a sötét árnyék követett minket. Tőlem alacsonyabb teljesen fekete, kapucnis férfi alak volt. Belekaroltam a barátomba, megpróbáltam kicsit gyorsabban haladni, de ő ellenállt. Hallottam, amint a mögöttünk haladó cipőtalpa alatt megcsikordul némi homok, közelebb ért hozzánk. Az izgatott lélegzetvételét is elkezdtem hallani. Még mindig hüppögtem, a könnyek bár fogytak, mégis maradtak. Ekkor úgy döntöttem, megállunk. Oldalt fordítottam a barátom, hogy ne háttal legyünk a követőnknek, remélve, hogy ő is észreveszi a veszélyt. Átkaroltam a nyakát és a vállára hajtottam a fejem úgy, hogy annak az alaknak a szemébe tudjak nézni.

Nem tudtam a szemébe nézni. Nem volt sem szeme, sem arca. A leghalványabb fényszemcsét sem találtam a kapucni rejtekében, akár fekete lyuk az űrben. Ahogy a tekintetem belefúrtam oda, ahol a szemeit véltem, megtorpant és visszafordult. Pár másodpercig követtem a tekintetemmel, elengedtem a barátom és ránéztem. Ő csak nézett rám, próbált vigasztaló szavakat találni, rá kellett döbbennem, semmit nem vett észre.

– Te nem láttad? – kérdeztem.

– Nem, mit?

– Egy feketébe öltözött alak követett minket. – és arra fordítottam a fejem, amerre az illető távozott.

– Bolond vagy. – jött a válasz.

Mert addigra eltűnt.